2016. szeptember 17., szombat

05.

 - Szoktál kávézni? - kérdezte Nicol a konyhapultnál ácsorogva. Megráztam a fejem, mert kávé nélkül is eléggé fel voltam ébredve, főleg, hogy Michael már megint bemászott valahogy az életembe. És anélkül, hogy én kinyitottam volna neki egy ajtót, hogy kibékülünk, vagy valami, ő egyszerűen betörte azt.
 Pár percig csendben voltunk, majd rájöttem, hogy nekem kéne mondanom valamit.
- Ja és igen. Most együtt vannak.
- Hááát... eléggé megszívtad. És te még mindig szereted Markot, igaz?
- Michael - nevettem. - Ééés igen. De szerintem Liz kezdi észrevenni, mert nem is köszönt el tőlem, meg olyan fura volt.
- Hogy értve fura? - szürcsölt bele a kávéjába, végig engem nézve.
 - Ez most olyan, mintha egy pszichológusnál lennék - néztem körbe a konyhában, hátha találok valami ahhoz kapcsolódó dolgot.
- Annak tanulok, bocsi - nevetve letette a bögrét a pultra, majd elővett egy kis sonka darabot a hűtőből. Ő mindig eszik?
 - Oké, értem - itt elgondolkodtam, mit mondhatnék, mert folyton azon járt az eszem, hogy milyen étel lesz a következő, amit elfogyaszt. - Na, izé... Visszatértem. Máskor mindig velem volt, meg ilyenek. Oké, megértem, hogy most barátja van, és számára Mike körül forog a világ, de akkor is. Folyton elhúzta tőlem, és ha Michael mellett mentem, közénk állt, és ölelgetni kezdte.
- Tudja, hogy ő az exed? - most már nem evett semmit, mert szerintem tele volt.
- Dehogy tudja. Nem mondtam el neki - ahogy ezt kimondtam, a telefonom csörögni kezdett.
 Azt kívántam magamban, hogy a színes hajú hercegem - kicsit nyálas, tudom - legyen, de nem az ő nevét írta ki a telefonom, hiába Mike a háttérképem.
- Igen, anya? - sóhajtottam kicsit csalódottan, amikor felvettem.
- Gyere haza, kellene a segítség. Apád most találta el, hogy ki akarja festeni a konyhát.
- Muszáááj? - próbáltam ellógni. Semmi kedvem most falat festeni.
- Igen, muszáj, mert az öcséd el se bírja némelyik vödröt - ennél nevetnem kellett, ahogy elképzeltem Treyt, azokkal a - számomra - könnyű festékes vödrökkel.
- Oké, negyed óra és ott vagyok - nevetve letettem, majd felnéztem Nicolra. - Hát.. Ezek szerint mennem kell - mosolyogtam, - Találkozunk még?
- Persze, én szívesen találkozok veled - mosolygott rám - Gyere, kikísérlek - amikor ezt kimondta, megkerült engem, én pedig követtem őt a kijárat felé.

- Másnap -

 Már tegnap óta keresem Mike Facebook oldalát, és találtam vagy 30-at biztos. Több is volt, de azokat inkább nem is említem. Ha nincs profilja ezen a közösségi oldalon, akkor mások miért csinálnak vagy 100-at? Még a szakításunk előtt volt sajátja.
 Nem mertem ráírni egyikre se, mert vagy hülyének néznek, vagy elkezdenek szívatni, hogy ő a valódi Michael.
 - Avery, nem jössz el horgászni? Most van egy kis időm a munka mellett - lépett be hozzám édesapám. - Hahóóó! Ne azt a vackot nyomkodd már egész életedben. Igazán eljöhetnél velem - mire végre elszakadtam a laptop kijelzőjétől, és felnéztem apára, elkapott a nevetés.
- Most mi olyan vicces?
- Ahogy kinézel - nevettem folyamatosan őt nézve. Térdig érő, bézs színű halásznadrágot, fehér pólót, rá egy zöld kis mellényt, és szalmakalapot viselt.
- Így néz ki egy horgász. Most ebben mi van? - csodálkozott a peca botot szorongatva. Mosolyogva megráztam a fejem, és felálltam az íróasztaltól. Apára néztem, aki a laptopon olvasott valamit. Illetve nem valamit, mert elfelejtettem kilépni a közösségi oldalamból.
 - Hívd egy Michaelt is - ajánlotta.
- Miért hívjam? Tuti nem ér rá.
- Akkor hívd el Lizt. Velem úgyis unatkoznál - mosolygott viccelődve, bár én kicsit igaznak találtam. Túl pörgős vagyok. nekem nem való a horgászat.
- Jó... - sóhajtottam, és benyúltam a zsebembe, de ott nem találtam mást, csak egy rágós papírt. Forgolódni kezdtem, hátha meglátom valahol a telefonom. Apa nyomta a kezembe a készüléket, amikor már körülbelül nyolcadszorra fordultam meg 360°-kos fordulatban.
- Uuhh, a fejem... - dőltem le az ágyra, mert forgott velem a világ, és elképesztően hányingerem volt.
- Kelet neked hülyéskedni - rázta a fejét apám, majd kiment a szobámból, és hagyott telefonálni.
 Amikor már nem éreztem úgy, hogy mindjárt telehányom az ágyam, meg a falakat, a fejemet fogva felültem, és kikerestem Lizt a telefon névjegyzékei közül. Valójában nem sok kedvem volt vele lenni, de, hogy tudjak legalább egy kicsit is beszélni Mike-kal, ő volt a kapocs hozzá. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Főleg akkor nem, ha róla van szó.
- Igen? - "barátnőm" unott hangja szakította félbe gondolataimat.
- Sz-szia. Eljössz velünk horgászni? - titkon reméltem, hogy nemet mond.
- Horgászni? Minek?
- Várni a halat, hátha megsajnál, és kiugrik hozzám - válaszoltam viccelődve, de a vonal túlsó végén nem hallottam nevetést.
- Mind egy, felöltözök, és gyertek el hozzám. Fél óra.
- Majd olyan ru... - itt már nem tudtam folytatni, mert letette. Már megint furcsán viselkedett.
 Mind egy, ha nem hagyja, hogy elmondjam neki, hogy nem a kifutóra megyünk, úgy öltözködjön, akkor oké. Majd jön modell ruhákban, és jól összesározza.
- Naaa? Mi lesz akkor? - tért vissza apám egy energiaitalt szürcsölve.
- Az, hogy felveszem a cipőm, és megyünk Lizért - közöltem, hamis mosollyal az arcomon. Kezdtem már nem kedvelni a "legjobb" barátnőmet. Milyen szép is a mi barátságunk!


***

 - Na, itt is vagyunk. Nézd csak, ott van Michael! De rég láttam! Hű, mekkora fickó lett belőle! - csodálkozott édesapám a volán mögött, én pedig szintén meglepetten felnéztem a telefonomból, amit el is raktam.
- A francba már! - motyogtam mérgesen, mire apa felém fordította a fejét.
- Mi a bajod vele? Azt hittem, barátok vagytok - értetlenkedett mellettem, mire én csak egy legyintéssel elintéztem a dolgot. Nem volt kedvem 1 órán keresztül magyarázni, hogy szerelmes vagyok belé.
 Összeszedtem a most kevés bátorságom, és felnéztem Mike-ra. Ott állt a kapuban, nekitámaszkodva a falnak, és engem nézett. Semmit nem tudtam kivenni a szeméből, hiába figyeltem már egy ideje. Érzelemből még csak egy kicsit se vettem észre.
 A következő pillanatban már Liz állt mellette, és ölelgette Michaelt, de a srác még mindig felém pillantgatott. Elpirulva lehajtottam a fejem, nehogy találkozzon a tekintetem a barátnőjével.
 - Sziasztok gyerekek! - édesapám boldog hangja zökkentett ki a gondolatmenetből, aki körülbelül ennyi volt: ,, Uramatyám, nem akarok itt lenni, észre ne vegyen, mi lesz velem itt? "
 Hátrafordultam, és már nem csak apa zöld hátizsákja volt a hátsóülésen, ami egyébként úgy meg van pakolva, mintha aludni mennénk a szabadba. Liz ott szorongatta Mike tetovált kezét, és láttam rajta, hogy mindenáron csak az övének akarja tudni. Hirtelen elszégyelltem magam, és még csak egy apró mosolyt se tudtam feléjük villantani. Rosszul esett, hogy saját magamat kergetem, és egyenesen beleszaladok a csapdába.
 Elakartam felejteni Michaelt, ami sikerült is. Csak aztán Liz felszedte őt, vagy Mike Lizt, és most eljátsszák előttem a tökéletes, romantikus filmekből való szerelmespárt.
 - És akkor most horgászni megyünk? - kérdezte Liz, kissé beképzelt hanggal, és éreztem, hogy nagyon nem is érdekli az esemény, amire épp visszük. Még tippeltem arra is, hogy a válasza az lesz, hogy rossz ruhában jött.
- Igen - mosolygott apa, a kormányt fogva, és az utat nézve. Belenéztem a visszapillantóba, ahol Liz kétségbeesett arcát láttam, miközben magát nézegeti.
- Nyugodj meg, nekem mindenhogy szexi leszel. Még sárosan is - súgta neki a színes hajú punk, de hiába akarta eltitkolni előlem és apám elől ezt a mondatot, én így is hallottam.


***

 - Úristen, miért van ilyen meleeeg? - nyavalygott Liz, miközben én és Michael raktuk fel a csalit a horgászbotokra. 
- Itt általában meleg szokott lenni - mosolygott apa kedvesen. - De van egy szalmakalap a csomagtartóba. Azt felveheted.
- Hogy micsoda? Szalmakalap? - emelte fel a hangját Mike kényes barátnője. Neki semmi nem jó? - Fel nem veszem!
Rögtön apára néztem, aki inkább meg se szólalt, csak megrázta a fejét, és elfordult, hogy a mögöttünk lévő tóhoz menjen.


***


- Nem focizunk? - fordult felém Michael, miután már vagy fél órája vártuk a halakat, de nem jött egy se.
- Hoztál labdát? - csodálkoztam. - Nem láttam nálad.
- Ott van a táskámban - majd Lizre nézett - Kicsiiiim! Idedobod nekem? - nézett Lizre, aki ott telefonozott az autónak támaszkodva, most már szalmakalapban. A lány a magassarkújában odatipegett a csomagtartóhoz, majd kivette Mike oldaltáskájából a fehér, valamilyen focicsapat logójával ellátott labdát, és odagurította neki. 
 Felálltunk a kék székekből, és elszaladtunk egy viszonylag nagy, sík kis térre. 
- Próbálj meg kicselezni - indult el felém a labdával, közben csillogó, boldog szemekkel nézett engem. És ez jól esett, mert végre ketten lehettünk, és olyan volt, mint régen. Gondok nélkül, a jövővel nem törődve, csak a jelennel. És szerelmesen.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése