2016. szeptember 17., szombat

05.

 - Szoktál kávézni? - kérdezte Nicol a konyhapultnál ácsorogva. Megráztam a fejem, mert kávé nélkül is eléggé fel voltam ébredve, főleg, hogy Michael már megint bemászott valahogy az életembe. És anélkül, hogy én kinyitottam volna neki egy ajtót, hogy kibékülünk, vagy valami, ő egyszerűen betörte azt.
 Pár percig csendben voltunk, majd rájöttem, hogy nekem kéne mondanom valamit.
- Ja és igen. Most együtt vannak.
- Hááát... eléggé megszívtad. És te még mindig szereted Markot, igaz?
- Michael - nevettem. - Ééés igen. De szerintem Liz kezdi észrevenni, mert nem is köszönt el tőlem, meg olyan fura volt.
- Hogy értve fura? - szürcsölt bele a kávéjába, végig engem nézve.
 - Ez most olyan, mintha egy pszichológusnál lennék - néztem körbe a konyhában, hátha találok valami ahhoz kapcsolódó dolgot.
- Annak tanulok, bocsi - nevetve letette a bögrét a pultra, majd elővett egy kis sonka darabot a hűtőből. Ő mindig eszik?
 - Oké, értem - itt elgondolkodtam, mit mondhatnék, mert folyton azon járt az eszem, hogy milyen étel lesz a következő, amit elfogyaszt. - Na, izé... Visszatértem. Máskor mindig velem volt, meg ilyenek. Oké, megértem, hogy most barátja van, és számára Mike körül forog a világ, de akkor is. Folyton elhúzta tőlem, és ha Michael mellett mentem, közénk állt, és ölelgetni kezdte.
- Tudja, hogy ő az exed? - most már nem evett semmit, mert szerintem tele volt.
- Dehogy tudja. Nem mondtam el neki - ahogy ezt kimondtam, a telefonom csörögni kezdett.
 Azt kívántam magamban, hogy a színes hajú hercegem - kicsit nyálas, tudom - legyen, de nem az ő nevét írta ki a telefonom, hiába Mike a háttérképem.
- Igen, anya? - sóhajtottam kicsit csalódottan, amikor felvettem.
- Gyere haza, kellene a segítség. Apád most találta el, hogy ki akarja festeni a konyhát.
- Muszáááj? - próbáltam ellógni. Semmi kedvem most falat festeni.
- Igen, muszáj, mert az öcséd el se bírja némelyik vödröt - ennél nevetnem kellett, ahogy elképzeltem Treyt, azokkal a - számomra - könnyű festékes vödrökkel.
- Oké, negyed óra és ott vagyok - nevetve letettem, majd felnéztem Nicolra. - Hát.. Ezek szerint mennem kell - mosolyogtam, - Találkozunk még?
- Persze, én szívesen találkozok veled - mosolygott rám - Gyere, kikísérlek - amikor ezt kimondta, megkerült engem, én pedig követtem őt a kijárat felé.

- Másnap -

 Már tegnap óta keresem Mike Facebook oldalát, és találtam vagy 30-at biztos. Több is volt, de azokat inkább nem is említem. Ha nincs profilja ezen a közösségi oldalon, akkor mások miért csinálnak vagy 100-at? Még a szakításunk előtt volt sajátja.
 Nem mertem ráírni egyikre se, mert vagy hülyének néznek, vagy elkezdenek szívatni, hogy ő a valódi Michael.
 - Avery, nem jössz el horgászni? Most van egy kis időm a munka mellett - lépett be hozzám édesapám. - Hahóóó! Ne azt a vackot nyomkodd már egész életedben. Igazán eljöhetnél velem - mire végre elszakadtam a laptop kijelzőjétől, és felnéztem apára, elkapott a nevetés.
- Most mi olyan vicces?
- Ahogy kinézel - nevettem folyamatosan őt nézve. Térdig érő, bézs színű halásznadrágot, fehér pólót, rá egy zöld kis mellényt, és szalmakalapot viselt.
- Így néz ki egy horgász. Most ebben mi van? - csodálkozott a peca botot szorongatva. Mosolyogva megráztam a fejem, és felálltam az íróasztaltól. Apára néztem, aki a laptopon olvasott valamit. Illetve nem valamit, mert elfelejtettem kilépni a közösségi oldalamból.
 - Hívd egy Michaelt is - ajánlotta.
- Miért hívjam? Tuti nem ér rá.
- Akkor hívd el Lizt. Velem úgyis unatkoznál - mosolygott viccelődve, bár én kicsit igaznak találtam. Túl pörgős vagyok. nekem nem való a horgászat.
- Jó... - sóhajtottam, és benyúltam a zsebembe, de ott nem találtam mást, csak egy rágós papírt. Forgolódni kezdtem, hátha meglátom valahol a telefonom. Apa nyomta a kezembe a készüléket, amikor már körülbelül nyolcadszorra fordultam meg 360°-kos fordulatban.
- Uuhh, a fejem... - dőltem le az ágyra, mert forgott velem a világ, és elképesztően hányingerem volt.
- Kelet neked hülyéskedni - rázta a fejét apám, majd kiment a szobámból, és hagyott telefonálni.
 Amikor már nem éreztem úgy, hogy mindjárt telehányom az ágyam, meg a falakat, a fejemet fogva felültem, és kikerestem Lizt a telefon névjegyzékei közül. Valójában nem sok kedvem volt vele lenni, de, hogy tudjak legalább egy kicsit is beszélni Mike-kal, ő volt a kapocs hozzá. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Főleg akkor nem, ha róla van szó.
- Igen? - "barátnőm" unott hangja szakította félbe gondolataimat.
- Sz-szia. Eljössz velünk horgászni? - titkon reméltem, hogy nemet mond.
- Horgászni? Minek?
- Várni a halat, hátha megsajnál, és kiugrik hozzám - válaszoltam viccelődve, de a vonal túlsó végén nem hallottam nevetést.
- Mind egy, felöltözök, és gyertek el hozzám. Fél óra.
- Majd olyan ru... - itt már nem tudtam folytatni, mert letette. Már megint furcsán viselkedett.
 Mind egy, ha nem hagyja, hogy elmondjam neki, hogy nem a kifutóra megyünk, úgy öltözködjön, akkor oké. Majd jön modell ruhákban, és jól összesározza.
- Naaa? Mi lesz akkor? - tért vissza apám egy energiaitalt szürcsölve.
- Az, hogy felveszem a cipőm, és megyünk Lizért - közöltem, hamis mosollyal az arcomon. Kezdtem már nem kedvelni a "legjobb" barátnőmet. Milyen szép is a mi barátságunk!


***

 - Na, itt is vagyunk. Nézd csak, ott van Michael! De rég láttam! Hű, mekkora fickó lett belőle! - csodálkozott édesapám a volán mögött, én pedig szintén meglepetten felnéztem a telefonomból, amit el is raktam.
- A francba már! - motyogtam mérgesen, mire apa felém fordította a fejét.
- Mi a bajod vele? Azt hittem, barátok vagytok - értetlenkedett mellettem, mire én csak egy legyintéssel elintéztem a dolgot. Nem volt kedvem 1 órán keresztül magyarázni, hogy szerelmes vagyok belé.
 Összeszedtem a most kevés bátorságom, és felnéztem Mike-ra. Ott állt a kapuban, nekitámaszkodva a falnak, és engem nézett. Semmit nem tudtam kivenni a szeméből, hiába figyeltem már egy ideje. Érzelemből még csak egy kicsit se vettem észre.
 A következő pillanatban már Liz állt mellette, és ölelgette Michaelt, de a srác még mindig felém pillantgatott. Elpirulva lehajtottam a fejem, nehogy találkozzon a tekintetem a barátnőjével.
 - Sziasztok gyerekek! - édesapám boldog hangja zökkentett ki a gondolatmenetből, aki körülbelül ennyi volt: ,, Uramatyám, nem akarok itt lenni, észre ne vegyen, mi lesz velem itt? "
 Hátrafordultam, és már nem csak apa zöld hátizsákja volt a hátsóülésen, ami egyébként úgy meg van pakolva, mintha aludni mennénk a szabadba. Liz ott szorongatta Mike tetovált kezét, és láttam rajta, hogy mindenáron csak az övének akarja tudni. Hirtelen elszégyelltem magam, és még csak egy apró mosolyt se tudtam feléjük villantani. Rosszul esett, hogy saját magamat kergetem, és egyenesen beleszaladok a csapdába.
 Elakartam felejteni Michaelt, ami sikerült is. Csak aztán Liz felszedte őt, vagy Mike Lizt, és most eljátsszák előttem a tökéletes, romantikus filmekből való szerelmespárt.
 - És akkor most horgászni megyünk? - kérdezte Liz, kissé beképzelt hanggal, és éreztem, hogy nagyon nem is érdekli az esemény, amire épp visszük. Még tippeltem arra is, hogy a válasza az lesz, hogy rossz ruhában jött.
- Igen - mosolygott apa, a kormányt fogva, és az utat nézve. Belenéztem a visszapillantóba, ahol Liz kétségbeesett arcát láttam, miközben magát nézegeti.
- Nyugodj meg, nekem mindenhogy szexi leszel. Még sárosan is - súgta neki a színes hajú punk, de hiába akarta eltitkolni előlem és apám elől ezt a mondatot, én így is hallottam.


***

 - Úristen, miért van ilyen meleeeg? - nyavalygott Liz, miközben én és Michael raktuk fel a csalit a horgászbotokra. 
- Itt általában meleg szokott lenni - mosolygott apa kedvesen. - De van egy szalmakalap a csomagtartóba. Azt felveheted.
- Hogy micsoda? Szalmakalap? - emelte fel a hangját Mike kényes barátnője. Neki semmi nem jó? - Fel nem veszem!
Rögtön apára néztem, aki inkább meg se szólalt, csak megrázta a fejét, és elfordult, hogy a mögöttünk lévő tóhoz menjen.


***


- Nem focizunk? - fordult felém Michael, miután már vagy fél órája vártuk a halakat, de nem jött egy se.
- Hoztál labdát? - csodálkoztam. - Nem láttam nálad.
- Ott van a táskámban - majd Lizre nézett - Kicsiiiim! Idedobod nekem? - nézett Lizre, aki ott telefonozott az autónak támaszkodva, most már szalmakalapban. A lány a magassarkújában odatipegett a csomagtartóhoz, majd kivette Mike oldaltáskájából a fehér, valamilyen focicsapat logójával ellátott labdát, és odagurította neki. 
 Felálltunk a kék székekből, és elszaladtunk egy viszonylag nagy, sík kis térre. 
- Próbálj meg kicselezni - indult el felém a labdával, közben csillogó, boldog szemekkel nézett engem. És ez jól esett, mert végre ketten lehettünk, és olyan volt, mint régen. Gondok nélkül, a jövővel nem törődve, csak a jelennel. És szerelmesen.



2016. augusztus 5., péntek

04.

 Kezemet a mellkasára tettem, és eltoltam magamtól, de utána sem engedtem el. Egyikünk sem szólalt, csak álltunk egymással szemben, közel a másikhoz, és vártunk. Hogy mire, azt szerintem ő sem tudja.
 - Avery! Szia! - barátnőm boldog kiáltása törte meg azt a számomra szép pillanatot, amit együtt töltöttünk. Félrelökte Michaelt a kapuból, majd megölelt. A festett hajú barátja csak egy gúnyos vigyort villantott felém, mire én ugyanezt tettem. Ha szemét lesz velem, én is az leszek. - Olyan jó, hogy itt vagy! Találkoztatok már? - engedett el, és Mike felé fordult.
 - Nem tom' ki ez - válaszolt, engem nagyon is meglepve. Nekem kellett volna hazudnom!
- Én sem ismerem őt - jelentettem ki, folyamatosan Michaelt nézve, és néha képzeletben megrázva magam, hogy nehogy elvesszek abban a szürkés zöld szempárban.
- Akkor Avery, ő itt Michael. Michael, ő pedig Avery - mutatott be a szokásos módszerrel egymásnak, bár felesleges volt. Annál sokkal többet tudtunk egymásról, mint egymás nevét.
- Akkor örvednek a találkozásnak - mosolyogva nyújtottam a srác felé a kezem, mintha most látnám először. Megrázta a kezem, és mind végig engem figyelt.
- Jaaaj, olyan jó, hogy most már ismeritek egymást! Menjünk el valahova! - tanácsolta Liz, mire én rögtön kezdtem keresni magamban a kifogásokat, hogyan léphetnék le. Akartam Michaellel lenni, és beszélgetni vele, de ha a barátnője is ott van, aki ráadásul az én legjobb barátnőm, és szerelmes vagyok a pasijába, az nem annyira jó ötlet. Ránéztem a drága exemre, hátha letudok olvasni valamit az arcáról, de az igazság az, hogy képtelen voltam rá. Csak állt, nekidőlve a falnak, és nézte Lizt. Mindenhol. Amiért én hihetetlenül irigy lettem, és inkább elővettem a telefonomat, amit miután bekapcsoltam, Mike vigyorgó feje nézett vissza rám.
- Mi a háttérképed? Megnézhetem? - szólalt fel a srác, akinek a hangjától hirtelen megijedtem. Lenéztem a virtuális Michaelre, mintha választ várnék tőle, de ő továbbra is mosolygott a kijelzőn, szótlanul.


 - Juuj, azt a táskát már rég megakartam venni! Mindjárt jövök - és ezzel a mondattal az egyetlen esélyem, vagyis Liz belépett egy ruhaboltba. Én pedig egyedül maradtam vele. Azzal az emberrel, akitől futnék is, meg a nyakába is ugranék.
- Te nem mész felvásárolni az egész boltot? - unottan nekidőlt egy korlátnak, és elővette a telefonját.
- Tudod, hogy nem vagyok olyan - nem sok kedvem volt vele beszélgetni, mert féltem, egyre jobban belé szeretek. Ami nagyon nem lenne jó. Főleg nem most.
- Tudom - nézett fel mosolyogva a készülékéből, és rögtön találkozott a tekintetünk. Én olyan 5 másodperc után elkaptam, és inkább figyeltem az előttünk lévő hatalmas házakat. - Te zavarba jöttél! - hallottam meg hirtelen azt a számomra oly' rég hallott nevetését, amire a sötét napokon mindig visszagondoltam.
- Hülye vagy? Tőled még egy... - itt elgondolkodtam, mit is hazudhatnék neki. - Még az a kő se jönne zavarba! - ezen már nekem is nevetnem kellett, mert ilyen hülye mondatokat is csak én tudok kreálni.
- Hé, kő! - kiabált egy betondarabnak a járda szélén. - Szexi vagy! - erre a kijelentésre az arra járók mind felkapták a fejüket, és volt, aki furán nézett Michaelre, és sietve elment, de voltak olyan lányok is, akik flörtölésképp rákacsintottak.
- Ne már! Most nézd, meg elpirult miattad! - nevetve odamentem mellé, és felültem a korlátra. De nem igen sikerült, mert kicsit hátradőltem, és nem voltam valami stabil.
- Le ne ess már! Vihetlek a kórházba - gyors elkapott, mire én örömtáncot tudtam volna járni. A baj az, hogy valószínűleg vittek volna a diliházba, hogy egy őrült elszabadult, és kényszerzubbony nélkül járja a város utcáit. - Mi a franc van? Megint elpirultál - nevetett az arcomat fürkészve, de a hátamat, és a karomat még mindig nem engedte el.
- Csak melegem van - próbáltam hazudni, de nem ment. Látszik rajtam, ha valami nem oké.
- Aha. Persze. Na, szerelmes vagy belém, igaz? - vigyorgott, és megint elkezdett közeledni az arcomhoz. Szemeiről lecsúszott a tekintetem az ajkaira, ami egyre közelebb volt az enyémhez. Az idő szinte megállt számomra, az agyam pedig kikapcsolt. Csak őt láttam, csak az ő lélegzetét hallottam, és éreztem a kifújt levegőt az arcomon. Egyetlen dolog volt, amit akartam. Ő.
 - Na, mehetünk? - jött ki hirtelen Liz a boltból, kezében két táskát szorongatva. Gyors szétrebbentünk egymástól, és olyan természetesen néztünk rá, mintha nem történt volna semmi. - Jaj, ugye nem veszekedtetek? Valami nem oké rajtatok.
- Minden oké - mosolygott Michael, és átkarolta a derekamat, mire én egyre kétségbeesetten kezdtem el gondolkodni, hátha találok valami kifogást, hogy elmeneküljek innen.
- Akkor mehetünk is - engem figyelmen kívül hagyva megfogta barátja kezét, és elkezdte húzni valamerre, ő pedig csak ment utána. - Jössz már, Avery? - nézett hátra, mert én nem mozdultam.  Egyedül ültem még a korláton, és nem volt már kar, ami engem tart, vagy zöld szempár, ami az enyémet fürkészi. Elmehettem volna, de nem akartam. És talán nem is tudtam. Leugrottam a vasról, amin eddig voltam, és utánuk mentem. Mögöttük sétáltam, és fájdalmasan néztem, ahogy Mike átöleli Liz vállát, közelebb húzza magához, és megcsókolja.
- Talán az utat kéne néznetek - morogtam halkan, mint egy duzzogó tizenéves. Az öreg nénik mosolyogva nézték őket, és volt, aki mondta is nekik, hogy milyen szép pár. Aztán megláttak engem, fekete szemfestékkel, mérges tekintettel, sötét ruhákban, és rögtön lehervadt a hatalmas, vidám mosoly az arcukról. Lehet azt hitték, valami szellem vagyok. Na, igen. Nem vagyok egy szép látvány azoknak, akik nem ismernek, vagy nem azt a zenét szeretik, mint én.
 A legjobb barátnőmre most gyilkos tekintettel tudtam nézni, pedig általában vele beszélek meg mindent. Szomorúan néztem magam elé, és figyeltem, ahogy egymást ölelgetik.
- Mit keresek én itt? Olyan jól elvannak. Legyenek csak ketten - gondoltam, és megfordultam. Inkább elindultam hazafelé, mint, hogy szenvedést okozzak magamnak. Michael nem volt az enyém. Egyszer még együtt voltunk, engem csókolt, ölelt, és súgta a kedves szavakat a fülembe, de most már nem. Csak egy régi ismerős, aki összejött a barátnőmmel. Tök normális, nem kéne ezen agyalnom.  Még - talán - utoljára hátranéztem, és Mike tekintetével találtam szembe magam a sok ember közt. Megálltam, és elhúzva a számat néztem őt, ahogy ő is engem. Szomorúan elmosolyodva integettem neki, mire rám mosolygott, majd visszafordult, átölelve Lizt. Néztem, ahogy lassan eltávolodnak, és a legjobb barátnőm hátra se nézett. Egy sóhajtás után megint megfordultam, és végleg elindultam hazafelé. Bocsánat, indultam volna.
 Ugyanis leöntöttek valamilyen gyümölcsös turmixszal.
 - Jaj, bocsánat! Az én hibám, nem figyeltem - nézett rám egy vörös hajú lány bűntudatosan. Kicsit talán hasonlított rám, de nem annyira. Rövidebb, göndör haja volt, a szeme nem volt kifestve, és egy sötétkék ruhát viselt. - H-hadd segítsek - elkezdte zsepivel törölgetni az arcom, de annyit ért el vele, hogy elkenődött a szemfestékem. Úgy néztem ki majd nem, mint Samara a Kör című horrorfilmből.
- Hagyjál! - mérgesen eltoltam magamtól a kezét, hogy legalább ne rontson el még többet az arcomon.
- N-nagyon sajnálom. Meghívlak valamire - ahogy ránéztem, a félénk arcára, és a reszkető kezében tartott zsepire, még is megsajnáltam. Hiába van rossz napom, ne egy ismeretlen emberen vezessem már le az idegességet.
- Semmi baj - sóhajtottam. - Történt ma már elég rossz, nem okollak miatta...
- Valami baj van?
- Nem szeretném elmondani.
- Rendben. Nem nyaggatlak vele - mosolygott kedvesen, és adott még vagy 5 zsepit. - Biztos nem hívhatlak meg valamire? Meg akár el is jöhetsz hozzám, és ott megfürödhetsz meg ilyenek - már bátrabban mondta ki ezeket a szavakat, vagyis úgy gondolom, valamennyire megnyugodott.
- Mehetünk - biztatóan elmosolyodtam, hogy ne féljen tőlem, és elindultunk a lány lakása felé.
- Egyébként Nicol Summers  vagyok - mutatkozott be, miközben kidobta a műanyag poharat, amiből a turmix átkerült rám. Én is elmondtam a nevem, majd életkorom, és beszélgettünk tovább. - És amúgy van barátod?
- Hááát... ez egy bonyolult történet - nevettem, és magamban gyors eldöntöttem, hogy elmondom neki. Szimpatikusnak tűnt, és gondoltam, miért ne? Úgy se ismeri őket, így elmondani nem tudja. - De nagyon hosszú. Biztos hallani akarod?
- Igen. Van időm - mosolygott, és pedig belekezdtem a össze-vissza sztoriba, amiben még mindig benne vagyok, és egyszerűen nem tudok szabadulni.

















2016. július 22., péntek

03.

 Álltam a polcok közt, kezemben egy telefonnal, és gondolkodtam.
- Odamenjek? Örülne egyáltalán? - vélekedtem magamban, de aztán mégse mentem. Nem bírtam a szemébe nézni, vagy csak egyszerűen rá.
  A kirakat felé fordítottam a fejem, mert valaki kopogott. Az öcsém volt, és ahogy láttam, már nem kicsit volt ideges. Letettem a telefont, amit eddig szorongattam, hátha segít elfelejteni a múltat. Nos... nem sikerült. Helyette csak valamilyen játék elindult maximális hangerőn. Minden szem rám szegeződött, én pedig folyamatos bocsánatkérés közben lehalkítottam a készüléket, és mentem a pénztárhoz. Mivel a nagy ablak, ami ugye a kirakat, pont a kassza közelében volt, még jobban láttam Trey arcát, akit majd' felrobbant a dühtől. Elmosolyodtam rajta, és kinyújtottam a nyelvem incselkedésképp. A pénztáros furán nézett rám, de nem érdekelt. Már megszoktam, hogy a viselkedésem, vagy kinézetem miatt bámulnak.
 Miután fizettem, még egyszer hátranéztem, hátha meglátom Őt. Egy színes hajkoronát láttam ismét elsuhanni a polcok közt, de arca látványáról megint lemaradtam.
- A francba már! - gondoltam, és kiléptem a vegyes boltból, vagy ahogy mások mondják, szupermarketből.
- Mit csináltál eddig? - kérdezte Trey idegesen, a pórázt szorongatva.
- Nézelődtem. Miért?
- Ott szorongattál egy rohadt telefont, amit amúgy meg sem vennél, és folyton forgolódtál. Kit kerestél? - fakadt ki, én pedig beharaptam az alsó ajkam, és akaratom ellenére is hátrafordultam, hogy Michael vajon ott van-e. - Most is!
- Nem keresek senkit! Menjünk inkább. - elvettem tőle a kutya pórázát, és duzzogva, egymásra besértődve elindultunk haza. Aki boldogán sétált köztünk, az csak Polly volt. Trey kockulni akart, én meg összezavarodtam az miatt, amit a boltban láttam.


- két nappal később -

  A telefonom megint csörgött, körülbelül harmadszorra, mire unottan felvettem.
- Sziaaa! - hallottam Liz boldog visítását. Elvettem a telefont a fülemtől, és amíg hangos sziákat, mizukat, vidám sikításokat hallottam, inkább nem is raktam közelebb a készüléket. - Hahóóó! Itt vaagy? 
- I-igen, csak Trey mondott valamit. - mire ezt kimondtam, a mellettem videojátékozó öcsém szemöldökét összehúzva nézett rám.
- Mi van? - kérdezte. Nem válaszoltam neki, figyelmen kívül hagytam. Ahogy láttam, ő is, mert tovább ette a chipset, és mindent kizárva játszott.
- Avery! Mi a franc van veled? Miért nem válaszolsz? - kérdezte aggódva barátnőm a vonal túlsó végéről.
- Itt vagyok na! Mit szeretnél mondani? 
- Bemutatlak Michaelnek! Gyere át! Bírni fogod, nagyon jó fej! - nevette. Én egyáltalán nem reagáltam boldogan. Fogtam a telefont, még mindig a fülemnél volt, és hallgattam Liz monológját Michaelről.
 Ő nem tudta, hogy jártam vele, mert amikor szakítottunk, nem mondtam el a nevét, Elizabeth-et pedig csak utána ismertem meg. Azt az embert szemetezte le, azt hordta el mindennek, akit most mind ketten szeretünk. Csak neki fogalma sincs arról, hogy én is szerelmes vagyok belé.
 - Oké, indulok. - ahogy ezt kimondtam, idegesség, és izgatottság fogott el. Hevesebben dobogott a szívem, és boldog voltam, ugyanakkor bosszút is akartam állni. Megakartam mutatni Michaelnek, hogy igen is túl vagyok rajta - ami amúgy nem igaz - és szembenézni vele. Látni akartam, ahogy elvörösödik a szégyentől, és legszívesebben a föld alá temetné magát. Látni akartam, ahogy értem fohászkodik, hogy fogadjam vissza. 
  Önkéntelenül elvigyorodtam, és már vettem is a fekete bakancsom.
- Hová mész? - nézett fel rám Trey, elszakadva a tv képernyője nézésétől.
- Majd jövök olyan 2 óra múlva. Vagy 3. Mind egy, majd jövök, szólj anyáéknak. - miközben ezt magyaráztam a kis kockának, nehéz volt egyenesen állni, mert egy lábon a legtöbbször mindig elesek. Most is így történt. Annyira siettem, hogy botladoztam, nekimentem mindennek, és majd nem átestem a békésen alvó kutyánkon is. Trey nevetése hallatszódott magam mögött, és mikor becsuktam a bejárati ajtót, már nem hallottam semmit, csak az élettel teli város hangjait. Miközben nekem belül teljesen megállt a világ, a szomszéd ugyanúgy vitte ki a szemetet, mosta a kocsit, vagy szenvedte be magát a hatalmas szatyrokkal az ajtón. Nagy levegőt vettem, és elindultam a kertváros felé, ahol Liz is lakik.

 Miközben egyre jobban közeledtem a célhoz, izgatott lettem, és boldog, hogy látni fogom őt. Valójában nagyon hiányzott, pedig egy részem utálta. Olyan voltam, mint valami felemás ember. Egyik oldalam látni akarta Michaelt, megcsókolni, szétölelgetni, a távolságot legyőzve, a másik pedig egyenesen gyűlölte, és megverte volna.
 Hirtelen elindult a kedvenc zeném, csengőhangként, és annyira megijedtem tőle, hogy ugrottam egyet a járda közepén. Előhalásztam a telefonom, ami folyamatosan zenélt, és Liz nevét mutatta ki.
- Igen? - vettem fel.
- Lesz egy kis meglepi a kapuban. Majd jobban megtudjátok ismerni egymást. - nevetgélt.
- Ott fog állni a kapuban? - egyre izgatottabb lettem.
- Ahaaa. Na de sziaaa. Siess! - nevetve letette, én pedig teljesen összezavarodva ácsorogtam a betonon. Nem tudtam, mit csináljak. Egyre jobban siettem, és megint elkezdtem botladozni. Ilyenkor utálom, hogy ha izgulok, ügyetlen leszek.
 Amikor elég közel voltam, hirtelen megtorpantam. Ott álltam, tőle egy olyan 5 méterre, és nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő az. Unottan álldogált a zöld kapunál, és nézelődött, amíg meg nem pillantott engem. Engem, aki lefagyva, nagy szemekkel nézte őt, és azon gondolkodott, hova bújjon el. Hirtelen elvesztettem az önbizalmam, és újra egy félénk kisegérnek hittem magam, mint régen.  Csak néztem a zöld szemeit, ő pedig az én barnáimat. Mosolyra húzódott a szája, és feltűnően végignézett rajtam.
- Ugyanúgy nézel ki, mint régen. Mondjuk, egy kicsit szexibb vagy. - vigyorgott perverzen, mire én még jobban zavarba jöttem. A hülye pillangók feléledtek a hasamban, és olyan hevesen kezdett dobogni a szívem, hogy azt hittem, elájulok. Közelebb mentem hozzá, ő pedig egyre elégedettebben mosolygott. Azt hitte, hogy azért megyek oda, mert annyira vonzz engem. Pff.
- Hülye perverz. - morogtam, és elé álltam, elnyomva a kitörni készülő, régi énemet.
- Régen még nem ezt mondtad esténként. - más lassan azt hittem, tényleg a füléig fog érni a szája széle, annyira vigyorgott.
- Hagyj békén. Nem miattad jöttem ide. - hazudtam kicsit mérgesen.
- Vagyis túl vagy rajtam? - elkezdett vészesen közeledni az arcomhoz, nekem pedig nagyon össze kellett szednem magam, és elfojtani az érzéseimet, nehogy megcsókoljam.




2016. július 7., csütörtök

02.

 - Halló, tessék? - vettem fel.
- Jaj, szia! - hallottam barátnőm boldog hangját.
- Liz? Mi lett a telefonoddal?
- Jaaaj, az lemerült! Mikey odaadta! Vagyis a telefonját, nehogy félreértsd! - nevetgélt a telefonba, és próbált elsütni egy perverz viccet - vagy nem is tudom, hogy egyáltalán az lenne-e -.
- Ja. Szuper. - válaszoltam kicsit motyogva, és inkább kinyomtam a hívást, nehogy idegesebb legyek. Sikerült annyit agyalnom Michaelön, hogy nem érdekelt már, miért keresett Liz, vagy, hogy megsértődött-e a goromba viselkedésem miatt.
 Egyszerűen az ágy végébe csúsztattam a telefont, - mert ez volt az egyik legféltettebb eszközöm, amire legalább vigyáztam is, nem úgy, mint a többi a tárgyra, ami valaha az enyém volt. Azért valaha, mert vagy elvesztettem, vagy tönkrement. Igen. Rám nagyjából semmit nem lehet bízni - és elfeküdtem az ágyon. Lehunytam a szemem, és minden alkalommal, amikor az én festett hajú exemet láttam, leütöttem egy kalapáccsal. Azt hiszem, nem hatott rám a sok romantikus film, amit a szakításunk után néztem Lizzel.
 - Kislányom, nem mész el megsétáltatni a kutyát? - nyitott be hozzám anya. Felültem, hogy jobban lássam őt.
- De, mindjárt megyek. - nyújtózkodtam a telefonért.
- Ja és elvinnéd magaddal Treyt is? Egész nap bent ül a szobájában. - én válaszul csak hevesen bólogattam. - Jaaj, és bemész a Penny Shopba nekem lisztért és tojásért? Holnapra kell a sütibe. - mire befejezte már ott álltam mellette. - És a táskád?
- Aaaaz valahol itt van. - forgolódtam a nagy rendetlenségben, keresve egy kis oldaltáskát.
- Igazán rendet rakhatnál. - nézett rám szúrós szemekkel, majd visszavonult a konyhába. Kihúztam valamelyik pulcsim alól a fekete, egyszerű oldaltáskámat, és elindultam Trey szobája felé. A folyosón hallottam a videojátékában lévő gépfegyver hangját, ami nem tudom miért, de kicsit megnyugtatott. És ugyanakkor felkavart is régi emlékeket. Michael jutott eszembe, ahogy engem átölelve ültünk az ágyán, és késő estig játszottunk valamivel.
 - Bár meg se történt volna az a nap, amikor szakítottunk! - gondoltam, és megállva a LÁNYOKNAK TILOS - igen, csupa nagybetűvel - feliratú ajtó előtt, bekopogtam. Nem jött válasz. Még kopogtam egy 10 másodpercig, akkor se. Megunva ezt benyitottam, és mosolyogva néztem a 14 éves öcsémre, aki le sem vette a szemét a tv képernyőjéről. Lassan odamentem mellé, és a vállára tettem a kezem, mire ő ordított egyet, válaszul pedig én is.
- Jaj, gyerekek, mi történt, jól vagytok? - szaladt át hozzánk hadarva apa, akinek még karikák voltak a szeme alatt, és kicsit álmosnak tűnt a tekintete. Hoppá. Ezek szerint felkeltettük a gyönyörű álmából - vagy rémálmából -, amiben mindig valami hírekről beszél. Biztos tudósítónak képzeli magát.
- Nem, nincs semmi, csak megijedtem ettől a kocka gyerektől. - vigyorogtam gúnyosan az öcsémre.
- Én meg a panda arcodtól. Miért ekkora az a fekete valami a szemednél? - nézett rám csodálkozva.
- Mert én így szeretem. Még mindig jobban nézek ki sminkkel, mint te. - nevettem, és apára néztem közben, aki inkább visszament aludni.
- Na, miért zargatsz folyton? - kapcsolta ki a játékát, miután legalább harmadszorra is megölték.
- Gyere le, megsétáltatjuk Pollyt.
- Deee én még nem fejeztem bee!
- Pedig kikapcsoltad. Meg amúgy is. Ki tudja mikor láttál utoljára növényeket.
- Lent vannak a nappaliban anya gazai. Azokat is látom.
- Akkor napsütést.
- Kinézek az ablakon.
- Madarak csicsergése, meg a szél, ami a te vékony testedet elfújná 2 km-re.
- Kinyitom, hogy halljam. A szelet meg feljelentem adminoknak. Téged meg állatkertbe, hogy elszabadult egy panda.
- Jó, inkább gyere. - nevetve megfogtam a kezét, és kihúztam a szobájából. Ekkor jobban szemügyre tudtam venni kicsit sápadt, vékony testvéremet.
- Szoktál enni? - kérdeztem.
- Igen, szoktam. Na, hozom Pollyt, aztán haladjunk már. - mondta unottan, és lement. Én nyugodtan sétáltam a lépcsőn, miközben a telefonom megint csörögni kezdett. Most Liz hívott. De ennek ellenére ezt sem vettem fel.

 - Megfogod a pórázát? - nyújtottam Trey felé a kutyus nyakörvéhez csatolt láncot, és miután ő elvette azt, bementem a boltba. Köszöntem, mint mindig, és minden ugyanolyan volt, mégis más. Elindultam a sorok között, néha visszaemlékezve, amikor kézen fogva sétáltunk itt Michaellel, és egy csomó édességet meg fagyasztott pizzát vettünk, mert lusták voltunk főzni.
 Nem volt egy kicsi bevásárlóközpont, de nem is volt olyan nagy. Mondhatni közepes, ahol minden ember megtalálja azt, amit keres. Megálltam a telefonok mellett megnézni, hogy most mik kaphatóak. Épp az egyik készüléket tanulmányoztam, amikor felnéztem, és a polcok végén, azon a kis "folyosón" elsuhant egy színes haj. Persze gazdája is volt, nem lebegett csak úgy egymagában, sampont keresve. De a gazdája biztos, hogy nem sampont keresett. Legalább is Michael tuti nem.
 Kíváncsi lettem, boldog, ingerült, és szomorú. Lassan már azt is mondhatják rám, hogy személyiségzavarom van. A kíváncsi énem szívesen beállt volna ninjának, vagy kémnek, hogy majd ilyen titokzatosan követem őt, viszont az ingerültség visszahúzta, mert szerinte nem tudnék uralkodni magamon, és nekitámadnék mérgemben. Az ingerült kis gonoszságomat elrettentette a boldog, mert ő meg megölelte volna, és legszívesebben újrakezdett volna mindent, de a szomorúság végleg elvágta ezt az őrült érzelmi láncot. Ő eldöntötte, hogy ezek közül egyik se fog megtörténni, és azt mondta mind hármuknak, hogy inkább maradjanak csendben, mert el kell felejtenem Michaelt. És teljesen egyetértettem vele, mert ez a srác már többé nem volt az enyém.



Egy kis helyzetjelentés

Sziasztok!
Ebben kis bejegyzésben azt szeretném leírni, hogy valószínűleg nem írom meg az Emlékeket (Calum) és az Utolsót sem (Ashton). Hogy miért nem, annak egy oka van: már régóta szeretnék egy ilyen hogy is mondjam... teljesen kitalált szereplőkkel lévő történetet. Mert ugye itt, fanfictionnél, van egy létező, hús-vér ember, akihez így kötni kell magam, és annyira nem kalandozhat el a képzeletem. Ne gondoljatok semmilyen perverz dologra, ilyenről szó sincs :D Hanem eddig csak romantikus történetek írtam, és csak fanficet. Olvasókat szerezni könnyű, de meg is kell tartani őket, ami nekem sose ment. Igazából az ötlet meg van, mind három blognál, csak leírni nehezebb. Az Örökkét persze megpróbálom folytatni, mert ha már belekezdtem, akkor fejezzem is be. Persze csak, ha ti is akarjátok. A Emlékek, illetve az Utolsó című bloggal nem tudom mi lesz. Majd később megírom őket, addig kicsit félreteszem. Egy új történetet is tervezek, ami teljesen új téma, amit még sose próbáltam. Ez ilyen nyomozós, bűnügyes, gyilkosságos krimi lenne, ami nem tudom, tetszene-e nektek, de azért megpróbálom. A fülszöveget már meg is írtam:

Címe: Ismeretlen holttestek

Egy távoli faluban brutális gyilkosság történt, és senki sem tudja, ki lehet a tettes. A Grand család nagyon messze lakott a város zajától, de még a falu halk hangjaitól is. Egyedül éltek öten egy kertes házban, 2 kutyájukkal együtt. Furcsa család voltak, mert senkivel nem beszéltek, csak egymással,sose mosolyogtak, és mindig fekete ruhát hordtak. Hátsókertjükben keresztek voltak felállítva, mint a temetőben, és akárki bemerészkedett a területükre, agresszív kutyáik elűzték őket. Az egyetlen hozzátartozó, aki segíthet, egy skizofréniában szenvedő nő, akit elmegyógyintézetbe zártak. A rendőrök lassan haladnak a nyomozással emiatt, közben a gyilkos újabb áldozatokat szemel ki magának, és kegyetlenül végez velük. A faluban élők egy furcsa jelenségről beszélnek, ami miatt másnapra mindig eltűnik egy kisgyerek. A nyomozók és rendőrök elvannak lepve bűnügyekkel, és közülük is egyre többet tűnnek el.



Ezt majd később fogom megírni, mert előtte elszeretnék olvasni néhány ilyen témájú könyvet, hogy kicsit tisztábban legyek a dolgokkal. Közben majd haladok az Örökkével is. Remélem azért annyi olvasót nem vesztettem azzal, hogy alig vannak részek (sőt, szinte nincsenek is) , de most már igyekszem többet írni.

Puszil, Victoria Blue <33


2016. május 8., vasárnap

01.

 - Averyyy! - hallottam egy kiáltást a földszintről. Rögtön megismertem, mert ez a nagyon lányos kiáltás az ismerőseim közül csak neki van. Elizabeth. Bár általában csak Liznek hívjuk, vagy Beth-nek.
 - Hahó, nem jössz le? - toppant be a szobámba nevetve, oldalra dobva hosszú, fekete haját. El sem hiszem, mi hogy tudunk barátnőnk lenni. Egymás szöge ellentétei vagyunk. Még gimiben ismerkedtünk meg, de már akkor is teljesen más volt mindkettőnk ízlése. Ő popot hallgat, színes ruhákban jár, és mindig tudja, mi éppen a divat, akár göncökben - mert én csak így hívom - , akár hajban, zenében. Én mindig is fütyültem az akkori mániákra, abban jártam amiben akartam. Sosem voltam egy népszerű lány, részben ezek miatt is, és az őszintét megvallva... nem is akartam az lenni. Csendben rajzoltam, vagy zenét hallgattam egy eldugott padon, Liz pedig a menőkkel csevegett az asztaloknál. Ott sosem volt helye olyanoknak, mint én, vagy a suli visszahúzódóbb tagjai. Elfoglalták a jó padokat is. Nekünk csak a régi, majd' összedőlök kinézetűek jutottak.
 - Hm? - néztem fel dobok mögül.
- Aaaanyira, de aaanyira jó dolog történt velem a tegnap! - ugrált vihogva fel-le, nekem pedig már kezdett elfáradni a szemem, ahogy követtem a mozdulatot. - Elmondhatoom?
- El. Miért ne mondhatnád? - nevettem, és letettem a dobverőket, miközben valahogy kikászálódtam onnan. Na igen, nincs valami nagy rend a szobámban, így egy kész akadálypálya alakul ki 2 nap alatt.
- Ugye megismerkedtem 3 hónapja egy sráccal. Tegnap elmentem hozzá, filmeztünk, meg beszélgettünk, meg minden és Jézusom, olyan dolog történt velem, hogy nem tudom elhinni! - itt vett egy nagy levegőt, mert annyira hadart, hogy az én agyamnak is nagyon oda kellett figyelnie, mert volt, amikor csak pár betűt hallottam. - Megcsókolt éééés... - itt vigyorogva elhallgatott.
- Öhm... nekem kéne kitalálnom? - néztem rá érdeklődve. Ő válaszul csak vadul bólogatott. - Hát oké... együtt aludtatok?
- Neem! Vagyis de, csak.. volt más is. 
- Jártok? 
- Igen, deee méég valamit kihagytál!
- Nem tudom. Elhívott még valahova? - ez volt az utolsó tippem.
- Lefeküdtünk! - nevetett boldogan, de én csak fintorogva figyeltem a reakcióját.
- Hogy mi? - csodálkoztam, miután összeszedtem magam. - Mi is a neve a fickónak?
- Michael. 
- Michael mi?
- Clifford. - e név hallatán kissé megrémültem. Elkezdtem nyugtatni magam, hogy egy csomó Michael Clifford nevű személy létezik még, de nem sikerült.
- Hm.. Hogy néz ki?
-Festett, színes hajú, a karjain tetkók vannak, szemölpiercing... Cuki mosoly, dögös felsőtest... - ábrándozott, de hamar megállítottam.
- Oké, ennyire ne vesszünk bele a részletekbe. Mutatsz róla képet? - reménykedtem, hogy nem ő az, akire gondolok. 
 Liz előhalászta a telefonját fekete, elképesztően lányos táskájából, mert tele volt minden csillogó kacattal, és a kezembe nyomta rózsaszín tokos telefonját, amin már meg volt nyitva a kép. A fekete hajú, napbarnított barátnőm mellett ott mosolygott Michael, az exem. Összeszorult a szívem őt látva. 1 évig tartott a kapcsolatunk. Imádtuk egymást, a barátaink mindig csak fintorogtak rajtunk, hogy mégis hogy tudunk ennyire nyálasak lenni. Szerintem nem voltunk azok, csak nagyon szerettük egymást. Legalább is én őt igen. Hogy ő engem mennyire... Azt szerintem már nem tudom meg. Fájdalmas volt látni, ahogy Lizt öleli, nem engem. Valamennyire sikerült túlesnem rajta, de most, ahogy így megláttam... ismét előtörtek a régi érzések. Nem akartam, hogy ezt érezzem. Eszembe jutottak a csókjai, a kedves szavai esténként, és úgy általában. Hirtelen elkezdett hiányozni. A levegő kint rekedt a tüdőmből, kirázott a hideg, és szorítani kezdtem a telefont.
 - Ugye, milyen aranyos? - mosolygott semmit sem tudva a barátnőm, és végre levette a kék keretes napszemüvegét.
- Igen. Mázlista vagy. - viszonoztam a boldognak tűnő mosolyt, és próbáltam nem törődni az összedőlt falakkal, amiket csak sok idő alatt tudtam felépíteni, és egy zavaró tény ismét lerontotta azokat.

Lefagyva ültem a laptopom előtt, miután Liz visszament a festett hajú hercegéhez. Legalább is... nem mondta, hogy egyáltalán oda tart-e, de akkor is. Ha egyszer a fejembe veszek valami hülyeséget, azt elfelejteni nem tudom. Visszatérve az eredeti témához: nem tudtam elhinni.
 Nem tudtam elhinni, hogy megint befészkelte magát az életembe, mint akkor. Akkor, amikor boldog voltam. Akkor, amikor velem volt, és nem érdekelt, mit gondolnak az emberek. Most már gyorsítok a lépteimen, ha megbámulnak. Végül is.. Miatta lettem ilyen, amilyen vagyok. Előtte kis visszahúzódó, smink nélküli - jó, az azért volt rajtam egy kicsi - , kisegér voltam, aki utálta a rockot. Sőt, undorítónak tartottam. De Michael által teljesen megváltoztam.
 Emlékszem, még valamelyik fesztiválon ismerkedtünk meg. Én nem akartam menni, nem éreztem magam odavalónak. Persze ez teljesen máshogy volt legbelül. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, de tartottam magam ahhoz, ahogy a szüleim neveltek, és amit elvártak az emberek. És én valahol pont ilyen lány voltam, akinek egy fesztiválon a helye. A barátaim rángattak el, és furcsa módon a szüleim el is engedtek, mondván: ,,Jaj, kicsim, te jó kislány vagy, semmi baj nem lesz. Tudsz vigyázni magadra." Hát.. Tévedtek. Legalább is, ha arra gondoltak, hogy a szívemre tudok-e vigyázni, akkor igen. Mert nem tudtam.

*Visszaemlékezés*

 Jókedvűen, mert előtte ittam, mentem vissza az egyik pulthoz sörért. Kicsit azért részeg voltam, de nem teljesen. A pultos srác rám kacsintott, mire nekem vigyorra húzódott a szám. Már tudta, miért jöttem, mert eléggé látszott, hogy pia kell, és így már töltötte is egy újabb eldobható műanyag pohárba. Amikor letette elém, én csak odadobtam neki egy kis pénzt - arra nem emlékszem, mennyit, mert fogalmam se volt, mit veszek elő - , és megfogva a számomra akkor kincsnek számító dolgot, elindultam a társaság felé, akikkel jöttem. 
- Jaj, nekem hoztad? De édes vaagy! - nevetett egy ismeretlen srác előttem, és kivette a kezemből a sört. Felnéztem rá, ő meg csak vigyorgott. Biztos, hogy részeg volt, mert éreztem kicsit a leheletén. 
- Az az enyém, és ha nem adod vissza, olyan szinten rúglak meg, hogy felkenődsz valamelyik fára. - néztem rá mérgesen, mire ő elnevette magát.
- Ennyire kemény azért te se vagy, valld be - nevetett. - Michael vagyok.
- Én meg Chuck Norris.
- Vicces vagy - mosolygott, amikor ezt kimondta. Nekem a reakcióm nem pont ez volt. Értetlenül néztem rá, mert már az elejétől nem kedveltem, és nem is tetszett a stílusa. Zöld haja volt, össze-vissza zselézve, kinyúlt Metallicás trikó, és fekete farmer, ami elmehetne passzos nadrágnak. Akkor még nem is gondoltam, hogy egykor majd a punk pasikra bukok. - Most miért nézel így?
- Mert nem adtad vissza a piámat. - de ő csak elvigyorodott, és megitta az egészet. Még mérgesebb lettem, és készen álltam már fejbe csapni.
- Hm.. Hol vetted, szöszi? - gúnyolódott.
- Minek mondjam el? Keresd meg magad. - válaszoltam.
- Naaa, mondd már! Veszek neked egyet. - győzködött. Sóhajtottam egyet, és elindultunk a kijelölt célhoz, hogy végre még jobban berúgjak.



*Visszaemlékezés vége*


 Csörgött a telefonom, és szó szerint felugrottam ijedtemben, annyira el voltam gondolkodva. Magam mellé tettem a laptopom, és átkelve a hidakon, völgyeken, minden akadályon, amiket most a ruháim, vagy épp a sok táska alkotott, elvettem a telefonom a polcról. Megnéztem a kijelzőjét. Ismeretlen szám.






2016. május 5., csütörtök

Rövid bevezető

 Csak ültem ott, a kályha melegében, míg kint esett a hó. Néztem, ahogy a szőnyegen hangolja a gitárját, a vörös fény pedig szétszóródik az arcán.
 A TV ki volt kapcsolva, ahogy a rádió is. Csak az égett fa pattogását lehetett hallani, illetve, ahogy néha megpengeti a gitár húrjait hosszú ujjaival.
  Felnézett rám, és elmosolyodott. Szeme valójában világosabb árnyalatban fénylik, de így a sötétben fekete volt. Láttam a vágyat a szemében, a szeretetet, és egy kis csalódottságot, hogy nem mellette ültem, a szőnyegen.  De nem haragudott rám. Én se rá, amiért mást is szeret, nem csak engem.
 Vele először éreztem magam bizalmasnak, és kételkedőnek. Fontosnak, és jelentéktelennek.